tragikomédia

A hét megint elment, és megint nem írtam. Begint beteg letteb, és már egy hete tart, de még nem estem ágynak. Most azt várom, hogy lázas legyek, vagy végleg elmenjen a hangom, vagy valami, mert akkor tudom, hogy utána 2 nap, és teljesen jól leszek.
A bejegyzés következő része zárójeles megjegyzés, csak kéne a zárójel máshova is. Szeretném megtartani magamnak ezt a bejegyzést, ahhoz kellett, hogy átgondoljam a dolgokat. És aki nem akarja megérteni, az ne nagyon olvassa tovább...
Oké, tudom, hogy tovább olvasod.. mindegy...
Tehát betegség... Egyébként lelkileg is kicsit így érzem magam, kivéve, hogy ebben a szituációban nem akarok "ágynak esni" . Nehéz lenne felkelni. Kicsit úgy érzem magam, mint egy beteg -nyilván akkor az is vagyok- akinek tünetei vannak, de nem tudja mitől. Mit kell ilyenkor tenni? Elmenni az orvoshoz. (adott esetben: Isten) Namármost, én már elmentem kb. két hete. És azóta is ott ülök a váróteremben, arra várva, hogy behívjanak. Olyan, mintha végeláthatatlan beteg-sor állna előttem, és én unottan ülöm végig őket a kényelmetlen piros műanyagszékben a kezemben a 671-es sorszámommal. Vagy úgy tűnik mintha nem lenne előttem senki, de direkt nem szólítanak be. Vagy csak rosszkor jöttem?
Nem tudom, mitől van, de rossz. Egészen emésztő érzés, egyszerűen idegesítő. Mindenesetre szeretnék újra gyógyult lenni. A földrengés után mindent visszapakolni a helyére. És jól odaszögezni mindent, hogy az esedékes következőt túléljék ;)
És most úgy érzem, most áll össze bennem a kép. Kezdem megint meglátni Isten akaratát, és... hoppá, mondták a nevemet! Én jövök! :)