A tegnapi bejegyzésem helyett

Most az egész a tegnapomról fog szólni, csak nem volt időm tegnap írni.
Reggel olvastam, hatalmasat beszélgettem Istennel! Olyan dolgokat értettem meg, amiket már nagyon régóta ismerek, de valahogy most kellett, hogy üzenjen. És nagyon aktuális volt mind! :) Bibliaolvasáskor mindig az az érzésem van, hogy ezt csak azért irták, hogy hozzám most eljusson...
Aztán a hatalmas reggeli lendületemmel elvitettem magam apával a színházba, ahol Oscar Wilde- tól a Picture of Dorian Gray-t néztük meg. Vicces volt, mert amerikai csorot adta elő, de Londonban játszódik, így mind a négy szereplő végigfake-elte a britisekkszönt :) A fiatalság, aging, temptations, carpe diem témáit boncolgatta, de nem volt túl komoly. nem volt rossz...
Aztán be a suliba (mintha sok értelme lenne még órára visszamenni) A kémiatanár megiratta velünk a pót-témazárót, persze nem jelentette be, hogy a hiányzók most írják. Hát így jártam. Böbe próbálta lediktálni a kérdéseket, de nem nagyon hallottam, mit mond, és képtelenség lett volna végigdiktálnia az órát.. Meg különben is, ilyen helyzetben ha bunkóak velem (tanár) akkor én meg felveszem a kitérdekel oldalamat. Mit törjem magam, ha nem mondta, hogy írunk, nem tanultam, és bunkózik? Kapott egy szép, fehér, A4 es lapot telis tele esernyőkkel, cukrokkal, ásítozó fejekkel, szivárványokkal, a nevemmel, meg egy sátorozó fókával...
Itthon english speaking órát tartottunk a kisifisekkel. A felénél beállított hozzánk a 3 angol vendégünk, akik addig ebédelni voltak, és ők is csatlakoztak. Volt pár félreértés, pl. a nő nem profi úszó, hanem 4 gyerekes családanya, és nem az a férfi a férje, aki itt van, hanem egy másik :D
De én nagyon élveztem, a többiek ügyesek, és remélem ezekből az órákból tényleg mindannyian tanulunk.
Aztán 5 körül elmentek, megsajtosszendvicseztem, és Steve-vel, a Pooli lelkipásztorral elmentünk a krízisközpontba vacsorát osztani a hajléktalanoknak. Ő ugyanis 7 éve ezt csinálja, és szerette volna megnézni, hogy megy ez nálunk. Azt mondta, a szemük, a tekintetük mindnek ugyan az, mindegy, hogy angolok, észtek, vagy magyarok. A hajléktalannak lenni mindenhol ugyan olyan rossz.
Beértünk és próbáltunk segíteni a többieknek, de elég sokan voltunk, úgyhogy úgy kellett lecsapni a teáskancsókra, és a párizsipakolásra, vagy szalvétahajtogatásra. Néha kicsit fölöslegesnek éreztem magam, de tudom, hogy nekem volt a legjobb, hogy ott lehettem. Megkezdődött a vacsoraosztás. Mindenki hozta a kis jegyét, letették a tányérba. Köszöntek. A legtöbbjük motyog maga alá, (talán a sokévi elutasítottság..) meg se lehe hallani, ha mondanak valamit, vagy visszakérdezel, hogy megértsd, vagy mosolyogsz és nevetsz. Mindenki hozza a saját kis üvegjét, ők abba kérik a teát. Annyira aranyosak voltak! Én meg lelkes, az egyikük el kezdett kiabálni, hogy "ne öntsön, ne öntsön!" mert félreértettem a motyogását. :)
Egy bácsi, mikor odaért a pultunkhoz, azt ,mondta: "Maguk mind engem várnak? Ó, még teát is kapok! Ha tudtam volna, kicsit jobban kiöltözök." Igen, őt vártuk...
Aztán egy másiktól Mónival házassági ajándalot kaptunk. :)
Itthon ágybazuhanás.

Ha felállok innen végre, eszek egy szendvicset, és alszom egyet. Aztán jazzelmélet óra, aztán ifi, szpessülgeszttel :o)